Álmos háromperces

            Amikor reggel felébred a család és indulna a nap, gyakran érzem, hogy a függőleges testtartás előtt még szükségem lenne néhány percre, esetleg órára, hogy ébredésem természetesnek mondható legyen. Ismeri ezt az érzést minden későn fekvő „éjjeli bagoly”. Ilyenkor, reggel a kommunikáció is nehezen megy, de megszokásból, vagy családi kedvességből megkérdezzük egymástól, hogy ki mi szépet álmodott az éjszaka.

            C. G. Jung és tanítványai szerint az álom az egyén tudattalanjának nélkülözhetetlen kifejeződése. Az álom kizárólag álmodójához szól és kizárólag ő általa megfejthető egy, a minden személy esetében egyedi jelképrendszer alapján. A tudattalan az álmokon keresztül bírálja felül a tudatos rossz döntéseinket. A jungiánusok szerint az álmok iránti fogékonyság tanulható, sőt létfontosságú tudattalan mélységünk üzenetét értelmes gondolatainkkal egybe látni és értelmezni.

      Az észak-amerikai indiánok ezt teljesen másképpen gondolták. Ők álomfogókat készítettek fűzfavesszőből és puha hálóból, amit madártollakkal és egyéb tárgyakkal díszítettek. Ezeket a fekvőhely felé helyezték, hogy az, hitük szerint távol tartsa a rossz álmokat. Az álomfogó megszűri az álmokat, a jókat az alvó fele útjukra bocsátja, a rosszakat szétszórja, hogy azok a hold fényénél megsemmisüljenek.

Ibn Isaq A próféta élete c. írásában olvasom, hogy Mohamedet álmában Gábriel angyal látogatta meg és egy brokátféle kendővel majdnem halálra szorongatta, hogy az írástudatlan Mohamed végül elolvassa a kendőre írt isteni üzenetet. Ez volt Mohamed prófétai elhívásának egyik legfontosabb pillanata. Mohamed világában ismeretlen volt az álomfogó hagyománya és ilyen megvilágításban nehéz megítélni, hogy mi számít jó és mi rossz álomnak.

Három és fél éves lányom álmairól szóló beszámolói ma még kiszámíthatóak. Vagy rózsaszín nyuszit álmodott, vagy az előző este olvasott mese valamelyik kedves szereplőjét álmodta meg. Néha irigylésre méltó lehet, hogy milyen kedves dolgokról álmodik egy boldog kisgyermek, de arra a következtetésre kellett jussak, hogy zsenge kora okán még nem tudja értelmezni az álmait. Amint kinyitotta szemét, teljesen eltűnik az álmok világa, és számára csupán reggeli közhely marad a „mit álmodtál kincsem” ásítós kérdésem.

Persze az is lehet, hogy az ágya felett lógó tekintélyes méretű álomfogó tartja távol tőle a rossz álmokat, és ezért olyan egyhangúan édes minden álma. Ezt most még nem tudhatom. Pedig olyan megnyugtató lenne, biztosan tudni, hogy gyermekem minden álma édes és ringató. Talán eljön annak is az ideje, hogy elmondjam neki, hogy nincs azzal semmi baj, ha az ember nem mindig rózsaszín nyuszikat álmodik. Addig is maradok a saját álmaim értelmezésének próbálkozásaival és a jungiánus írások böngészésével.

Úristen! Most látom, hogy már megint elmúlt éjfél és reggel megint nehéz lesz az ébredés! Egye fene, ezt még elolvasom... 
                                                                                                                              

Magyarságtudat a végeken

Árpád-szobor, Brassó, Cenk

1083. augusztus 20-án országalapító királyunkat pápai engedéllyel katolikus szentté avatták. Ez a dátum az újkori Magyarország nemzeti és állami ünnepe.

Tizenéves koromban brassói fiatalként a nemzeti ünnep kapcsán gyakran vett erőt rajtam az érzés, hogy csak másodlagos magyar vagyok, hiszen a román többségű nagyvárosban nyoma sem volt ünnepi hangulatnak, ráadásul mi közöm lett volna nekem a katolikusok szentjeihez? A tizenéves hajlamos a szélsőséges gondolkodásra is. Ilyenkor a brassói Árpád-szobor történetét emlegettük fel. Hallottuk, hogy 1896 augusztusában állították fel a Cenk tetejére azt a 20,3 méter magas műalkotást, aminek tetején egy 3,5 méter magas szobor, Árpád vezér honfoglaló katonája állott. Azt is mesélték az idősebbek, hogy 1913 szeptemberében két román atyafi dinamittal felrobbantotta a magyar jelképet, a szóbeszéd szerint azért, mert a szobor háttal állt Romániának. Ha akkoriban, felmentünk a Cenkre nem az egyedi panoráma érdekelt, hanem a megmaradt betontalapzat, amire irredenta szövegeket mázoltak magyarul hozzánk hasonló nyugtalanok. Végletek között csapongva kerestem önazonosságomat.   

Ha augusztus huszadika, akkor eszembe jut áldott emlékű Reiff István színpadi író, folklórgyűjtő, irodalom tanár, a Búzavirág néptánc együttes szíve és lelke, aki több mint fél évszázadon keresztül foglalkozott a brassói magyar fiatalok egészséges öntudatának erősítésével. Pista bácsi mindig arra tanított, hogy legyünk büszkék a viseletre, a táncra, a zenére, mert ha mi nem vagyunk büszkék rá, akkor ki. Azt hiszem nemzeti öntudatom ébredését, a népi hagyomány tiszteletét nagymértékben Pista bácsinak köszönhetem. Sokat mesélt, de soha sem volt uszító, sohasem nevelt arra, hogy idegenkedjünk a többségiektől, pedig esetenként könnyedén megtehette volna. Ö inkább heti rendszerességgel egybegyűjtött minket és kemény munkával színpadképessé edzette a tiritarka csürhét. Színpadra állított valahányszor csak lehetett. Kemény évtizedeken keresztül fiatalok százait vitte a környező falvakba fellépni, oda, ahonnan a betanított táncokat gyűjtötte és igyekezett megmutatni általunk a táncokat, amiket a falubeliek egy generációja már félretettek. Bejártuk Magyarország különböző részeit, „összetáncoltuk” a költséget és a támogatók jóindulatát, hogy mi, a szélekre szakadt fiatalok, láthassuk a magyar alföldet és a főváros minden szépségét. Sokan közülünk így léphettük át életünkben először az ország határát. Az évtizedekig tartó kemény munkájából, meg vagyok győződve, hogy Pista bácsi sohasem szerzett anyagi nyereséget.

Ennek az embernek emlékét tisztelem, amikor eszembe jut, hogy 1998-ban a Szent István körmeneten, dédnagyapámtól örökölt kézzel varrott viseletbe öltözve én vittem a tánccsoport előtt a nemzeti lobogót és akkor már fel sem merült bennem, hogy ott-e a helyem vagy van-e közöm a Szent Jobbhoz, még ha szentek nélküli „szűk egyistenhitű” is vagyok, akinek az ereklyetisztelettel szemben hitelvi fenntartásai vannak.

A nemzeti hovatartozást egészségesen táplálni szent hivatása minden tiszta érzésű magyar embernek. Számomra példaértékű marad Reiff István életműve. Nemzeti megmaradásunk nem a szélsőségben vagy gyűlölködésben van. Hiszem, hogy egészséges nemzeti öntudatunk ott van bennünk, velünk születik, de mindig kellenek a munkálkodó hétköznapi hősök, akik szélmalomharcnak tűnő megfeszített munkával szüntelen ébresztgetik és táplálják a szunnyadozó, itt-ott lankadó évezredes magyarságunkat.

Lélek – Légzés

Az élet legelemibb feltétele a levegő. Az első, vagy utolsó lélegzetvétel misztériuma minden idő emberét lenyűgözte. Nem csak magyar nyelvünkben, hanem sok más nyelvben is megtalálható a közhelyszerű lélek-légzés fogalmak etimológiai egybecsengése, összekapcsolása. Zsidó-keresztény hagyományunk teremtéstörténetében olvassuk, hogy Isten életnek leheletét lehelte a föld porából megformázott ember orrába, hogy élőlénnyé tegye. A zsidó hagyományban Isten megnevezése és Isten lényege ez az első lélegzetvétel, a kimondhatatlan JHVH. Hagyományos gondolkodásunk szerint pedig, ha utolsó leheletünk ideje elérkezett, azzal együtt a lélek is távozik a testi börtönből. Közismert, hogy az arab világban Allah minden lélegzetvétel ura és minden lélegzetben jelen van az, akit dicsérni kell a létezésért. A teremtménynek pedig emlékezni kell erre a legnagyobb szentségre. Lélegezve imádjuk az Istent, szuszogásunk legyen hálaadó zsoltár. A japán harcművészetek alapvető témája a Chi, ami az ember legbelsőbb életerejét jelenti, és ez ugyancsak a légzésben keresendő, tehát az ember testi, lelki és szellemi ereje is a légzésben rejlik. Minden erő, mozdulat, vagy gondolat a légzésben összpontosul. A láthatatlan Chi tagadhatatlan létezését a japán ember a rizs főzésével szemlélteti: ha a lobogó tűz fölé helyezett fazékban rizs fő, megláthatjuk, hogy a főzéskor a rizs gőzével olyan erő szabadul fel, ami láthatatlan, mégis „titokzatosan” elmozdítja a fazék fedelét. Valami hasonló az emberben rejlő Chi is – tanítja a Budo bölcselet – ami a test és a lélek harmóniája által végtelen erőforrás az ember számára. Egy lélegzet, ami egyazon mozdulat, és egyazon gondolat: ez a létezés teljes egysége.

Mindkét gyermekem születésekor lélegzetemet elfojtva figyeltem azt a titokzatos pillanatot, amit utópisztikus eszmefuttatásokban felemlegetünk: az első lélegzetvételt. Az apás szülés, mondhatni egyedüli kiváltsága, hogy az apa hamarabb megláthatja az újszülöttet, mint maga a szülő anyja. (A szülés többi része az apa számára nem más, mint lábatlankodás és alázatgyakorlás felsőfokon.) Szóval, fogszorítva lestem azt a titokzatos, első lélegzetvételt, figyeltem, az elképzelésem szerint fájdalmas pillanatot, amikor a megszületett gyermek makulátlan tüdeje először megtelik a szent, életet adó levegővel. Elképzeltem az első lélegzetvétel érzését, valami olyannak, mint amikor téli hajnalon az ember a meleg hajlékból kilépik a csípős mínusz fokos hidegbe, és velejéig kirázza a hideg. Aztán egy erőset, hangosat lehel a semmibe és megnézi magának, hogy a kutyatörő hidegben milyen kegyetlenül mutatkozik a benti meleg és a kinti hideg közötti különbség, majd indul dolgára.

No, de csalódottan kellett nyugtázzam: semmi szentséges „Szusszanás”-t nem észleltem, egyáltalán nem hallottam sem „Az Ah”, sem "A Ha" nyilvánvalóságát, mondhatom, mindkét alkalommal lemaradtam az első „Chi” tömény erejéről, mely – hogy a képszerűséget megtartsuk - az élet fedelét titokzatosan elmozdítja. De volt mindkét alkalommal orrból, szájból nyálkát, váladékot, trutyát szippantó slag sustorgó hangja, majd ezt követve jött a mindenkit megnyugtató babás üvöltés, ami nőietlen prózaisággal rántott vissza a filozofikus isteni magaslatokból a földhözragadt, halandóemberi, mégis megfizethetetlen valóságba. Alig találva szuflát és hangot, mondhattuk gyermetegül, idétlenül, csukladozva, könnyeket nyeldesve: Isten hozott gyermekem a világra!

Ki a király?

Kislányommal játék közben szerepjátékba is bonyolódunk néha. A játékok, a mesék, a bölcsődei tapasztalatok és persze a rajzfilmek hatására érdekes ötletekkel hozakodik elő. A fantáziája egyre élénkebb és én néha hagyom magam bevezetni a gyermekjátékok világába. Én, a felnőtt, nehezen tudom tartani a lépést, mégis van úgy, hogy sikerül ráhangolódni a játékra. Voltam már farkas, elárusító, szerelő, ló, sofőr és kitudja, hogy még mi nem.

A minap Elvisnek szólított. Határozottan, katonásan magához intett és magyarázni kezdett valamit a játéktenger közepén. Elvis?! – tűnődtem magamban – igaz, hogy gyakran lát gitározni itthon is, meg színpadon is látott már néhányszor, de honnan ismeri három évesen ezt a világsztárt, mert azért annyit nem tévézünk, igyekszünk egészségesen nevelni a gyermekeket... Elvis Presley neve középiskolás diákjaim egy részének sem mond sokat, hogy lehet az, hogy az én három éves kislányom mégis Elvisel azonosít? 

Rövidesen fájdalmasan oszlott el a ködhomály: nem a rock királlyal azonosított, hanem egy rajzfilmfigurával. Az én kicsikém arról a kezdő tűzoltóról beszélt, aki a Sam nevű hős-tűzoltó mellett dolgozik a világ megmentésén, és akinek mindig mindent részletesen kell elmagyarázni, mert tapasztalatlan és kiképzésre szorul. Ez a mesebeli Elvis tapasztalatlansága ellenére figyelmes és képes mindent szorgalmasan megtanulni úgy, ahogy az eligazításnál elhangzik. Nesze neked tévelygés! Egyik percen itt állok eltelve magamtól, hogy gyermekem színpadi hőse vagyok, másik percen már egyenesen egy rajzfilmfigurának láttat az élet.

            Önérzetemen felülkerekedve, azt hiszem, mégis örülnöm kell, hiszen gyermekem nevelhetőnek, alakíthatónak lát. Játékos perceken elmagyarázza azt, amit nekem meg kell tanulni, és amire oda kellene jobban figyelni. Így esély nyílik, hogy alkalmanként mégis apa legyen a király. Irgalmatlan tükörképet tart elém, de megadja a lehetőséget, hogy újra és újra felismerjem: az apaság, is tanulható életforma, csak meg kell látni a tanulás lehetőségét.

Gyönyörűt láttam

Van, hogy az ember gondolatai elakadnak egy dallamnál, egy versnél, egy különlegesen megfogalmazott mondatnál. Az ilyen „beakadt lemezzel” igazából semmi különös tennivalónk nincs, csak hagyni, hogy újra és újra hallassa magát elménkben, titokzatos belső lejátszónkon. Mindennapi teendőink közepette, talán mikor nem is gondolnánk, új értelmét villanthatja meg a visszatérő szólam. Mert ami bennünk megreked, váratlan pillanatokban bár, de óhatatlanul összeakad azzal, ami körülvesz minket. Szavak, dallamok, pillanatok, megakadhatnak egyik oldalon, vagy a másikon. Olvasd figyelmesen a mester szavait:

Gyönyörűt láttam, édeset,

elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.

Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Így oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.

Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
„Kikapcsolja a villanyom” –
ez zúgott bennem, mint a tenger.

A kés ott volt az asztalon
– éppen a ceruzám hegyeztem –
ha ezt az embert leszúrom,
tudom, mindennel kiegyeztem.

El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.

Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.

A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.

Így okoskodtam s jónapot
kívánva elhúzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rám nevettek a teli holddal.

Pár hete József Atilla 1937-ben megírt sorai kísértenek, amikor sápadt arccal, elkeseredve számlákat tologatok és a családi költségvetést, mint földöntúli valóságot nem bírom összeegyeztetni a hónapvégi egyenleggel. Ez nem panaszkodás, hanem megrekedt tanulságos gondolat. Nem hiszem, hogy gyengeség az őszinteség, az, amit kimondok. József Attila versét szavalni sosem fogom, értelmezni nem akarom és megzenésíteni ma még, úgy érzem, kevés vagyok. Ezért írom ezt a hárompercest, ezt diktálja az ösztönöm.

Az élet titkát pénzzel megvenni nem lehet. Lehet, hogy nincs is olyan. Ezzel a gondolattal már én is kiegyeztem. Ezért ízlelgetjük, kóstolgatjuk, tapasztalgatjuk a mindennapokat, amíg lehet. Egyszer jól, egyszer rosszul sül el hadviseléseink sora. Van úgy, hogy sikerül, és van hogy nem sikerül a helyes úton maradni. Sokszor, csupán egy lehelet, vagy egy gondolat választja el az egyik végletet a másiktól. Döntéseink végtelen sorozatából áll minden napunk. Végül is mindkét oldalhoz joga és hozzáférése van az embernek. Ebben rejlik szabad akaratunk szédületes titka. Reményem szerint a Jóisten az a leheletszerű tiszta gondolat, mely megtart a jó oldalon, hogy ne szálljon el rólunk a kedves ég, és hogy mindenek ellenére holnap is ránk nevessenek a csillagok a teliholddal.

Óh, tanítómesterem!

Tanári munkám során, a mindennapi tanórákon a tanításban és a számonkérésben egyaránt következetességre törekszem. Elkeserít, amikor diákjaim szemében feleltetéskor a nyilvánvaló és egyértelművé tett elvárások ellenére is félelmet látok, mert egykori magamat látom bennük. Diákéveim óta megtanultam, hogy a nyomasztó rettegés oka nem a tanár démoni visszaélése volt, hanem az én rendszertelen készülésem, vagy inkább készületlenségem. Ezt a felismerést igyekszem is szóvá tenni minden adódó alkalommal. A diák készületlenségét talán nem kellene túlságosan személyes ügyként megélnem, mégsem tudom csupán adminisztratív munkaként végezni a feladatomat.

Nemrégiben vallástörténet órán a buddhizmust tanulmányoztuk. Ott elmondtuk, hogy a buddhizmus tanítja a reinkarnációt, azaz a lélekvándorlást. A keleti testvéreink hite szerint a különösen nagy tudású tanítómesterek haláluk után új testben visszatérnek a földre, hogy tanítói küldetésüknek újra és újra eleget tegyenek. Az asztrológia ősi ismeretei segítségével szerintük konkrétan beazonosíthatóak a nagynevű tanítók reinkarnációi. Így nem ritka, hogy alig pár éves kisgyermeknek nagy rangú szerzetesek egész serege borul a lábaihoz és kéri magára annak áldását. A tanítványnak kötelessége újjászületett mesterét megtalálni, és az ifjút tanítványául fogadni.

Gondoljunk csak bele, micsoda találkozás! A mesterré előlépett, immár öregedő, egykori tanítvány a megtalált ifjú előtt meghajol és így szól: Óh, tanítómesterem, olyan boldog vagyok, hogy végre újra rád találtam! És máris elkezdődhet a tanító nagybetűs vizsgája. A mester tanítványa előtt vizsgázik minden leadott új leckével. Feladata maradéktalanul továbbadni azt, amit jó tanítványként megtanult, sőt hogy az újjászületésnek értelme is legyen, hozzá kell adnia saját tapasztalatát és bölcsességét. Így léphet mindig egyet előre a világ, hiszen mi értelme lenne teljesen elölről kezdeni mindent? A diák már több évtized tapasztalatból szűrheti le a tanulságot, hogy ne kelljen mestere szenvedés-teljes útját ismételten bejárni.

Így fordul meg a világ és válik a tanító tanítvánnyá. De a világ rendje nem borul fel, csupán léphet egyet, nagyot előre félelmek és rémálmok nélkül. Nem tudom segít-e ez a bölcselet valamit azon a diákon, akit éppen készületlenül ér a feleltetés, de egy dolog biztos: egy egészséges kölcsönös bizalom nélkül lehetetlen jó gyümölcsöt teremni akár tanítónak, akár tanítványnak.

Mi lett volna, ha...?

             Az Ószövetség drámai szempontból legteljesebb története tagadhatatlanul az álomlátó József életét bemutató történet. A József-novella a bibliai szövegkörnyezetből kiragadva önálló szövegegységként is egy remekmű, ezért sokszor és sokakat megihletett.

 József az Írás szerint Izráel (Jákób) kedvenc fia volt. Apja tarka ruhás kedvence Istentől jövő küldetését és álomfejtő adottságát komolyan vette minden helyzetben. Ellentmondásos módon életének drámája sikertörténet, higgadt kitartása, zsidó-keresztény hagyományunk szerint a választott nép történelmét alapjaiban meghatározta. Nélküle más íze lenne a húsvéti páskabáránynak, ha ugyan annak elrendelésére sor került volna egyáltalán.

Szülei és testvérei ellene fordultak, de száműzetésének kiszáradt kútja egy lépéssel közelebb vitte sorsa beteljesedéséhez a messzi Egyiptom földjén. Potifár házában rabszolgaként igazságát nem bizonyíthatta, de a börtön, mint utólag kiderült sorsa beteljesedésének dobbantója volt. Álmot fejtett a börtönben, hogy álmot fejthessen a fenséges fáraó megsegítésére. Szolgálta az idegenség urát, hogy majd sorsa rátaláljon testvérei és szülei éhezése révén és szolgálatával családja életét megmenthesse.

Az „egyszer fent, egyszer lent” ironikus játéka túlmutat egyetlen bibliai szereplőn, hiszen a József jóvoltából Goshen földjén letelepedő zsidó törzsek megszabadultak pillanatnyilag az éhhaláltól, de néhány generációval később olyan súlyos rabszolgai nyomorba lettek taszítva a „szolgaság házában”, hogy kínjaik hangja feljutott Istenhez, a menybe.

A csipkebokorból megszólaló „Vagyok”-tól Mózes küldetést kapott, hogy vezesse ki a népet a földről, ami korábban menedék volt, de börtönné és pokollá változott. Mózes, kapta a küldetést, aki három hónaposan a Níluson útjának eresztett kosár-csónakjában akár a halál torkába is evickélhetett volna, de ő éppen a fáraó lányának ölébe kötött ki. Mózes is a számtalan megölt fiúgyermek sorsára kerülhetett volna, de nyilván nem ez volt Isten akarata.

És a szerencsés és szerencsétlen történetek szakadatlan sora folytatódik az én olvasatomban akár napjainkig, napjaimig. Tragédia volt az apai üknagyapámnak és egész családjának, hogy büszke szász létére megélhetési gondok miatt el kellett hagyja a szülőfaluját és idegenbe kellett munkát vállaljon az olthévízi zsidó birtokosnál, de a nyomorúság nélkül hogy találkozhatott volna üknagyanyámmal, hogy én ma erről írhassak a türelmes olvasónak? Tragédia volt az anyai nagyanyámnak, hogy első férje fiatalon odaveszett a világháborúba, de a szívszaggató gyász nélkül nem történhetett volna meg a csoda, ahogy gyászos özvegységéből kiemelhesse szívének második választottja: a nagyapám. Így lehetek ma itt ÉN, aki a sorsot kísérthetem a múltidézéssel.

Nem hiszem az eleve elrendelést, és tudom a történelem számára ismeretlen a „mi lett volna ha...?” feltevése,  de néha aggaszt a gondolat, hogy vajon esetleges saját tragédiámat tudnám-e fentebb dicsért módon elfogadni Istenemtől, aki szerető Atyaként feladattal lát el gyermekként, férjként, apaként, szerény szolgájaként...