Az írás

Reggeliben felmentünk Csíkba. Telefonon hívtak pár nappal ezelőtt, hogy eljött az ideje annak, hogy tiszteletünket tegyük. Nyakkendőt kötöttem a fényes alkalomra, előkészítettem a személyi igazolványt, és igyekeztem úgy hajtani, hogy időben megérkezzünk a kijelölt helyszínre. Szokványos bürokrácia fogadott. Ami más volt, az a hivatal belső dekorációja. Nem ehhez a hivatali stílushoz szoktunk itthon. Mindezeken túl itt is iratot kellett felmutatni, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal, papírt írtunk alá, hogy számba vehetőek legyünk, és álldogáltunk egy darabig, amíg bevonultunk az ünnepélyes terembe.

Zászló, címer, pulpitus és kellemes zene andalított a kényelmes székben. Kérték, hogy a telefonokat kapcsoljuk ki, (ez legtöbbünknek sikerült) és figyelmeztettek arra, hogy fényképezni, vagy filmezni tilos. Aztán a hivatalos asszony jogilag pontosan megfogalmazott gondolatokkal eskütételre, vagy fogadalomtételre szólított fel. Én az esküt választottam, és az „Isten engem úgy segéljen” terminussal jogilag megbékélve megpecsételtem a lényegi gondolatot.

Közben volt egyetlen röpke pillanat, ami más volt, mint a többi hivatali formaság. Ebben a röpke pillanatban sajdult meg dédnagyapám golyó-szegte combján a sebhely, és dobbant meg tizenéves leventekatona-nagyapám szíve. Ebben a röpke pillanatban mosolyodott el dédnagyanyám szépiás arcképe, aki kilencven évesen is azt hajtogatta, hogy egész egyszerűen nem hajlandó meghalni, amíg nem lesz újra magyar világ. És ebben a pillanatban fintorodtam bele annak a néhány helyzetnek az emlékébe, amikor gyermekként tarkón ütöttek, mert a többséget zavaró nyelven hablatyoltam nyilvános helyen.

Hazajöttünk. Az írást, amin feleségem és elsőszülöttem nevének nem elég hosszú lajstromát az én nevem vezeti be, mint majdani Pater Familias, eltesszük a szekrénybe. Még egy pár név hiányzik az iratról, azoké akiknek ezt egyáltalán köszönhetem. A napokban várjuk a másodszülött érkezését. Azt mondták, ő már nem kell felesküdjön, hiszen ő már hivatalból magyarnak születik. Talán így remélhetem, hogy zsenge harminc évem mégsem telt el hiába.

Sebesült angyal

Hugo Simberg festőművész mintegy száz évvel ezelőtt Finnországban festette a Sebesült angyal című olajfestményét. Simberg, mint szimbolista művész hitte, hogy a művészet segítségével láthatóvá tehető az az érzéki világ amiről minden ember tud, mégis olyan nehezen megfogalmazható. A képen két gyermekarcú fiú látható, amint komoly ábrázattal menetel egy kopár partvidéken és egy fából készült hordágyat visznek, amelyen egy angyal ül. Az angyalnak láthatóan megsérült a szárnya, vérzik és be van kötve a szeme. Az angyal magába roskadva ül a hordágyon. Hosszú, fehér ruhája leér a kopár földre. A jelképes értelmű képet a művész nem kívánta értelmezni. Kezdetben címet sem adott a festménynek, hadd lásson mindenki azt benne, amit az első benyomás diktál lelke mélyéről. Azt azonban tudjuk, hogy a festményt ihlető helyszín Helsinkiben van, egy parti úton, egy olyan városrészen, ami a festő idejében a nyomorékok telepe és a vak lányok iskolájának környékeként volt ismeretes. Megdöbbentő gondolat, ahogy ezek a földhözragadt, komor arcú, de mégis egészséges fiúk hordágyon visznek egy sérült, szárnyaszegett angyalt, éppen a Nyomorékok telepe és a Vak lányok iskolája fele igyekezve. Nekem ez a kép azt sugallja, hogy a mindenkori gyermekeknek és fiataloknak ösztönszerűen fontos, hogy a jóság, a gondoskodás, a törődés, a szeretet és a béke angyala menedéket találjon és megmaradjon a holnapnak. Hogy a szárnyaszegett béke és a megvakított igazság gyógyírra leljen, hiszen a holnapot ezek nélkül nem lehet elképzelni. Azt hiszem, hogy erre az alapvető igazságra nem a túlélés ösztöne kellene rádöbbentse gyermekeinket, hanem nekünk felnőtteknek kell megtanítani ezt nekik. Ez a mindenkori szülők, nagyszülők és nevelők legszentebb küldetése.