Biztató

Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene mindama foglyoknak, a kiket Jeruzsálemből Babilonba vitettem: Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit. Vegyetek magatoknak feleségeket és szüljetek fiakat és leányokat, és a fiaitokat is házasítsátok meg, a leányaitokat pedig adjátok férjhez, és szüljenek fiakat és leányokat, és szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesedjetek. És igyekezzetek a városnak jólétén, a melybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek. (Jeremiás 29,4-7) Két és fél évezreddel ezelőtt Nebukadneccar király, Babilon uralkodója, foglaló hadjárata következtében egész Palesztina babiloni fennhatóság alá került. Az ország vezetőit a messzi Babilon földjére, fogságba hurcolták. Az otthonmaradt, reményvesztett és darabjaiban szétesett közösségben találjuk Jeremiás prófétát is, aki fontos szerepet töltött be népe reménytelenségének idején. A babiloniak Jeruzsálemet a templommal együtt földig rombolták. A templom megsemmisülésével a korábban ítéletet hirdető próféta számára egyértelművé vált új küldetése: szenvedő népe lelki megerősítésén kezdett fáradozni. A fogságban sínylődőkhöz szóló prófétai biztatásból ragadtam ki a fenti idézetet. Mindennapjaink egyik alapvető problémája a jólét kérdése. Hol keressük a boldogulásunkat? Jeremiás próféta üzenete egyszerű és egyértelmű: ott kell fáradozni a közösségért, ahova az Úristen az életünk útját vezérli. Függetlenül az élet nehézségeitől, az ellenséges környezettől, az idegen földön töltött rabságtól, ott kell a holnapért fáradozni, ahova Ő rendeli életünket, azon feltételek között, amiket Ő rendel számunkra.  Az ember fáradozzon annak a közösségnek a javán, ahol él, ahová született, mert a szolgált közösség békességétől, előrehaladásától, jólététől függ az ember személyes békessége, előrehaladása és jóléte is.

Kinek szól a harang?

Jánosfalvi Sándor István (1804-1879) unitárius egyházköri jegyző, író, utazó beszédeinek egy része kéziratos formában maradt ránk. A bámulatos műveltségű, nagyszerű szónok olvasmányos beszédei egyikében a harangok bibliai eredetéről értekezik. Leírja, hogy a harangok eredetét a Biblia szerint Mózes idejéig vezethetjük vissza, mert neki parancsolta meg az Úristen, hogy az Áron főpapi köntösének felső prémére, köröskörül csengettyűket rakjon. A Írás szerint ez azért lenne fontos, hogy ha a főpap bemenne a Szentek Szentjébe, jelezni tudja a csengők hangjával belépési szándékát, hogy nehogy meghaljon. (2Móz 28,35)

Az ókori társadalmakban szokás volt, hogy mikor valaki a király, vagy más főember elé akart járulni jelt adott, zörgetett, vagy csengetett, hogy ezáltal a bennlévő nagyúrnak tudtára adja érkezését, hogy az uraságot nehogy készületlenül, neglizsében találja. Az Ószövetség népe ezen illemszabályt és szokást az Istenre is alkalmazta, ezért kötötték a csengettyűket a főpap ruhájára, hogy mikor a papi méltóság be akart menni Istenhez, a Szentek Szentjébe, ne érkezzen szemtelenül és tiszteletlenül a mindenható Isten elejébe.

Jánosfalvi gondolatait tovább gördítve kérdezem magamtól, hogy vajon meglephetjük-e még valamivel a Teremtőnket? Okozhatunk-e bármivel is számára meglepetést? Úgy-e összeférhetetlen Istent, az örök tökéletességet a neglizsé fogalmával kapcsolatba hozni? Mennyivel inkább emberi ismérv a készületlenség és az illetlenkedés.

Gyakran elhangzik, hogy a harangok a híveket hívogatják a templomba, az idő telését jelzik, egyházi ünnepről, halálesetről, vagy katasztrófáról adnak hangos jelzést, azonban azt hiszem, hogy a harangok kondulása, a felsoroltak mellett, egyben intik a mindenkori szolgálatra készülő papot is. Figyelmeztetik az Úristen jámbor szolgáját, Áron mindenkori utódját, hogy illetlen dolog, készületlenül az Úr elé járulni.