A biztos pont

A jó öreg Archimédesz az emelőről szóló tételében így bölcselkedett: "Adj nekem egy biztos pontot és egy emelővel az egész világot kifordítom a sarkából." Ő egész pontosan arról beszélt, hogy az egyenlő távolságban lévő, azonos nagyságú tömegek egyensúlyban vannak, míg különböző távolságba lévő egyenlő tömegek annak a tömegnek az oldalára billennek, amelyik nagyobb távolságban van attól a bizonyos biztos ponttól. Nyilván nem én vagyok az első, aki ennek a híres mondásnak apropóján egyébre gondolok, mint elemi fizikára. Adventi elmélkedésemben arra gondolok, hogy az a cudar „biztos pont” bizony időnként hiányzik ebből a zavaros világból. Időnként meg sem tudnám nevezni, hogy mi az, ami nem változó, és örökérvényű az életemben, ami nincs feltételekhez rendelve, mert ha a feltételek változnak, a „biztos pontok” egyenként mind elvesznek, érvényüket veszítik.

11 000 méter magasban, repülés közben ez járt a fejemben: száguldani a leszállópályán, ha már a kerekek földet értek akár 800 km/h sebességgel, óh, áldott biztonság! Az utóbbi tíz évben négy különböző településen, hét különböző lakhelyen éreztem otthon magam. A biztonságos otthonba való megérkezés számomra sohasem volt fizikai valóság.   

Van-e biztos pont az emberi életben? Lehet-e az élet biztos pontja az elvégzett munka, a felvállalt hivatás? Lehet-e biztos pont a jogos fizetésem, amire szüntelenül várok, de tíz napja késik? Van-e állandóság szüleimben, testvéremben, házastársamban, gyermekeimben? Lehet-e közülük akár egy is az életem biztos pontja? Vagy lehetek-e én számukra az elmúlhatatlan biztos pont? Talán egy kicsit mindegyik… Úgy kell az embernek a biztos pont, mint hajósnak az egyértelmű északi irány, vagy mint végtelen utakon járó vándornak a láthatáron feltűnő templomtorony. Kell, mint vándormadárnak az égitestek fénye, mint járni tanuló kisgyermeknek a nadrágszéle. Kell, mint éjszakai lepkének a lámpa ragyogása, mint légtornásznak a partner biztos, pontos kézfogása.

Talán idén is megtalálom a betlehemi jászol vonzásában, és ha megtaláltam, talán már a világot sem akarom kifordítani a sarkából és azok a győzhetetlen tömegek is egyensúlyba kerülnek egymással.

„De keressétek először az Ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak néktek” Mt 6,33

Hebron

Hebron városáról, a Szentírásban olvashat elsősorban a keresztény ember. Egy ősi település Kánaán földjén, ahol egyiptomi utazása után Ábrahám sírhelyet vásárol a Hettita őslakosoktól, hogy elhunyt feleségét idegen földön tisztességesen eltemethesse. A Biblia szerint így lett a Mamrétól keletre fekvő machpelai barlang a zsidó közösség első temetkezési helye azon a földön, amit mi, kései keresztények szentírási hagyományainkra alapozva végtelen áhítattal úgy emlegetünk, mint a „Szentírás szülőföldje”, „Szentföld”, „Kánaán”, „a tejjel és mézzel folyó föld”, „az ígéret földje” stb.

Hebronban található a pátriárkák sírhelye, ami ma elméletileg zarándokhely – zsidók, muszlimok és keresztények számára egyaránt. A hagyomány szerint ez a hely Ádám és Éva, Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, valamint Jákob és Lea örök nyugvóhelye. Muszlim hagyományok szerint még Józsefet (az álomfejtőt) is ide temették. Nagy Heródes király egy műemléket is építtetett uralkodása idején istentiszteleti célokra.

1948-ban a független Izráel állam létrejöttekor a jordániai Arab Légió megszállta Hebron városát, így az amúgy is kisebbségben élő zsidók menekülni kényszerültek a környékről. Ma ez a terület Ciszjordánia legnagyobb palesztin városa. Hebron a nagyjából 2500 évnyi „ideiglenes megszállás” után az 1948-ban újraalapított zsidó állam szomszédságában, idegen földön rekedt, mindössze harminc kilométerre Jeruzsálemtől, Izráel fővárosától. Összesen 170.000 fő lakik ma Hebronban, amiből mindössze 600 zsidó telepest számlálnak. Ők a város központjában egy katonailag zárolt területen élnek az izraeli hadsereg állandó védelme alatt. Hajthatatlanok a pátriárkától örökölt tulajdon ügyében.

Tekintettel arra, hogy a zarándokhely mégis csak palesztin területen található, a zsidóknak az épület sírtermeibe, a konfliktusok elkerülése okán évente csak tíz napon szabad a bejárás. Az év többi napján az ősellenség-rokonok, vagyis a palesztinok kegyhelye az épület. A pátriárkák örök nyugvóhelyét állandó katonai ellenőrzés alatt tartja az állam hadserege, ugyanis bár arabok és zsidók egyaránt zarándokolni mennek ide, Hebron állandó vallási és etnikai konfliktusok színhelye. Szokványos történés arrafelé, hogy a tüntetők kövekkel, üres üvegekkel dobálják a katonákat, míg azok könnygázzal védekeznek.

„Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

s tetszik, nem tetszik, látni kell:

ellenségünkkel is közösebb sors köt össze,

mint azután majd bárkivel.

Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!”

Szabó Lőrinc: Kortársak (részlet)

Az írás

Reggeliben felmentünk Csíkba. Telefonon hívtak pár nappal ezelőtt, hogy eljött az ideje annak, hogy tiszteletünket tegyük. Nyakkendőt kötöttem a fényes alkalomra, előkészítettem a személyi igazolványt, és igyekeztem úgy hajtani, hogy időben megérkezzünk a kijelölt helyszínre. Szokványos bürokrácia fogadott. Ami más volt, az a hivatal belső dekorációja. Nem ehhez a hivatali stílushoz szoktunk itthon. Mindezeken túl itt is iratot kellett felmutatni, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal, papírt írtunk alá, hogy számba vehetőek legyünk, és álldogáltunk egy darabig, amíg bevonultunk az ünnepélyes terembe.

Zászló, címer, pulpitus és kellemes zene andalított a kényelmes székben. Kérték, hogy a telefonokat kapcsoljuk ki, (ez legtöbbünknek sikerült) és figyelmeztettek arra, hogy fényképezni, vagy filmezni tilos. Aztán a hivatalos asszony jogilag pontosan megfogalmazott gondolatokkal eskütételre, vagy fogadalomtételre szólított fel. Én az esküt választottam, és az „Isten engem úgy segéljen” terminussal jogilag megbékélve megpecsételtem a lényegi gondolatot.

Közben volt egyetlen röpke pillanat, ami más volt, mint a többi hivatali formaság. Ebben a röpke pillanatban sajdult meg dédnagyapám golyó-szegte combján a sebhely, és dobbant meg tizenéves leventekatona-nagyapám szíve. Ebben a röpke pillanatban mosolyodott el dédnagyanyám szépiás arcképe, aki kilencven évesen is azt hajtogatta, hogy egész egyszerűen nem hajlandó meghalni, amíg nem lesz újra magyar világ. És ebben a pillanatban fintorodtam bele annak a néhány helyzetnek az emlékébe, amikor gyermekként tarkón ütöttek, mert a többséget zavaró nyelven hablatyoltam nyilvános helyen.

Hazajöttünk. Az írást, amin feleségem és elsőszülöttem nevének nem elég hosszú lajstromát az én nevem vezeti be, mint majdani Pater Familias, eltesszük a szekrénybe. Még egy pár név hiányzik az iratról, azoké akiknek ezt egyáltalán köszönhetem. A napokban várjuk a másodszülött érkezését. Azt mondták, ő már nem kell felesküdjön, hiszen ő már hivatalból magyarnak születik. Talán így remélhetem, hogy zsenge harminc évem mégsem telt el hiába.

Sebesült angyal

Hugo Simberg festőművész mintegy száz évvel ezelőtt Finnországban festette a Sebesült angyal című olajfestményét. Simberg, mint szimbolista művész hitte, hogy a művészet segítségével láthatóvá tehető az az érzéki világ amiről minden ember tud, mégis olyan nehezen megfogalmazható. A képen két gyermekarcú fiú látható, amint komoly ábrázattal menetel egy kopár partvidéken és egy fából készült hordágyat visznek, amelyen egy angyal ül. Az angyalnak láthatóan megsérült a szárnya, vérzik és be van kötve a szeme. Az angyal magába roskadva ül a hordágyon. Hosszú, fehér ruhája leér a kopár földre. A jelképes értelmű képet a művész nem kívánta értelmezni. Kezdetben címet sem adott a festménynek, hadd lásson mindenki azt benne, amit az első benyomás diktál lelke mélyéről. Azt azonban tudjuk, hogy a festményt ihlető helyszín Helsinkiben van, egy parti úton, egy olyan városrészen, ami a festő idejében a nyomorékok telepe és a vak lányok iskolájának környékeként volt ismeretes. Megdöbbentő gondolat, ahogy ezek a földhözragadt, komor arcú, de mégis egészséges fiúk hordágyon visznek egy sérült, szárnyaszegett angyalt, éppen a Nyomorékok telepe és a Vak lányok iskolája fele igyekezve. Nekem ez a kép azt sugallja, hogy a mindenkori gyermekeknek és fiataloknak ösztönszerűen fontos, hogy a jóság, a gondoskodás, a törődés, a szeretet és a béke angyala menedéket találjon és megmaradjon a holnapnak. Hogy a szárnyaszegett béke és a megvakított igazság gyógyírra leljen, hiszen a holnapot ezek nélkül nem lehet elképzelni. Azt hiszem, hogy erre az alapvető igazságra nem a túlélés ösztöne kellene rádöbbentse gyermekeinket, hanem nekünk felnőtteknek kell megtanítani ezt nekik. Ez a mindenkori szülők, nagyszülők és nevelők legszentebb küldetése.

Az Érett és a Béres

Korán reggel sorshúzás és amábilis konfúzió egy kávé mellett. Közel egy óra készülődés, majd további három óra négy fal között. Még szerencse, hogy van ablak, ahonnan a város magasba nyúló tornyait lehet szemlélni, ha más nem adódna. Ha megszólalhatnak, eljön a szabadulás. Addig is természetesen megtiszteltetés, hogyne lenne az. A sekélyes bérre nem gondol senki. Csak pozitívan uraim, ha lehet! Kóstolgatjuk egymást, amíg a szabályzat engedi, de hamarosan jön a boríték, oszt’ bemerevedik a dolog.

Névsor szerint, egyesével, tessék helyet foglalni! Egyéni munka, nem forgolódik, nem beszélget! Írd a neved, pontosítsd a származásod! Kékkel! Nagy nyomtatottal édes fiam, figyelj oda! A szabályzat értelmében, a Béres kezében az Érettség záloga. No, no, csak a saját lapod van versenyben! A piszkozat marad! Reggeliztél? Nehogy kiájuljál nekem! Hallod! Egészségügyiek, jegyzőkönyv, bizottság… Snassz lenne. Munkaidő van! Írni a fejesek által felköhögött Utópiáról. Mire jó ez? Kinek kell ez? Az élet odakint vár, csak a harangok, ha megszólalnának…

Kettő a közellenség. Egyik nő, a másik nem. Kukkantani, sussantani, kézzel-lábbal, meta-para-pszichó-akármivel, csak meg ne lássa a Béres. Jegyzőkönyv, bizottság, az ősök, kinek kell a balhé?  Mire jó ez? Kinek kell ez? Az élet odakint vár, csak a harangok, meg ne szólaljanak. Még ne, az istenért, még sehol semmi! Szabályos, nem szabályos, hogyne lenne az! Muszáj neki az legyen! Mégis csak az Érettség forog kockán! Háromszor hatvan perc. Mire elég ez, ha négy év úgy elröppent? Mindenesetre fele idő a kötelező. „Segíts magadon, s az Isten is megsegít.” Ezt is tanítják, ha nem tévedek.

Számozás, szignó, pecsét, meglazítani a nyakkendőt, kivenni a mobilt a raktárból, miénk a világ! Szignó alatt illedelmesen kérdez a Béres: Mi leszel, ha nagy leszel édes fiam?

Gondolkodás nélkül jön az Érett válasza: Jogász, az jobban fizet.

Biztató

Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene mindama foglyoknak, a kiket Jeruzsálemből Babilonba vitettem: Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit. Vegyetek magatoknak feleségeket és szüljetek fiakat és leányokat, és a fiaitokat is házasítsátok meg, a leányaitokat pedig adjátok férjhez, és szüljenek fiakat és leányokat, és szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesedjetek. És igyekezzetek a városnak jólétén, a melybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek. (Jeremiás 29,4-7) Két és fél évezreddel ezelőtt Nebukadneccar király, Babilon uralkodója, foglaló hadjárata következtében egész Palesztina babiloni fennhatóság alá került. Az ország vezetőit a messzi Babilon földjére, fogságba hurcolták. Az otthonmaradt, reményvesztett és darabjaiban szétesett közösségben találjuk Jeremiás prófétát is, aki fontos szerepet töltött be népe reménytelenségének idején. A babiloniak Jeruzsálemet a templommal együtt földig rombolták. A templom megsemmisülésével a korábban ítéletet hirdető próféta számára egyértelművé vált új küldetése: szenvedő népe lelki megerősítésén kezdett fáradozni. A fogságban sínylődőkhöz szóló prófétai biztatásból ragadtam ki a fenti idézetet. Mindennapjaink egyik alapvető problémája a jólét kérdése. Hol keressük a boldogulásunkat? Jeremiás próféta üzenete egyszerű és egyértelmű: ott kell fáradozni a közösségért, ahova az Úristen az életünk útját vezérli. Függetlenül az élet nehézségeitől, az ellenséges környezettől, az idegen földön töltött rabságtól, ott kell a holnapért fáradozni, ahova Ő rendeli életünket, azon feltételek között, amiket Ő rendel számunkra.  Az ember fáradozzon annak a közösségnek a javán, ahol él, ahová született, mert a szolgált közösség békességétől, előrehaladásától, jólététől függ az ember személyes békessége, előrehaladása és jóléte is.

Kinek szól a harang?

Jánosfalvi Sándor István (1804-1879) unitárius egyházköri jegyző, író, utazó beszédeinek egy része kéziratos formában maradt ránk. A bámulatos műveltségű, nagyszerű szónok olvasmányos beszédei egyikében a harangok bibliai eredetéről értekezik. Leírja, hogy a harangok eredetét a Biblia szerint Mózes idejéig vezethetjük vissza, mert neki parancsolta meg az Úristen, hogy az Áron főpapi köntösének felső prémére, köröskörül csengettyűket rakjon. A Írás szerint ez azért lenne fontos, hogy ha a főpap bemenne a Szentek Szentjébe, jelezni tudja a csengők hangjával belépési szándékát, hogy nehogy meghaljon. (2Móz 28,35)

Az ókori társadalmakban szokás volt, hogy mikor valaki a király, vagy más főember elé akart járulni jelt adott, zörgetett, vagy csengetett, hogy ezáltal a bennlévő nagyúrnak tudtára adja érkezését, hogy az uraságot nehogy készületlenül, neglizsében találja. Az Ószövetség népe ezen illemszabályt és szokást az Istenre is alkalmazta, ezért kötötték a csengettyűket a főpap ruhájára, hogy mikor a papi méltóság be akart menni Istenhez, a Szentek Szentjébe, ne érkezzen szemtelenül és tiszteletlenül a mindenható Isten elejébe.

Jánosfalvi gondolatait tovább gördítve kérdezem magamtól, hogy vajon meglephetjük-e még valamivel a Teremtőnket? Okozhatunk-e bármivel is számára meglepetést? Úgy-e összeférhetetlen Istent, az örök tökéletességet a neglizsé fogalmával kapcsolatba hozni? Mennyivel inkább emberi ismérv a készületlenség és az illetlenkedés.

Gyakran elhangzik, hogy a harangok a híveket hívogatják a templomba, az idő telését jelzik, egyházi ünnepről, halálesetről, vagy katasztrófáról adnak hangos jelzést, azonban azt hiszem, hogy a harangok kondulása, a felsoroltak mellett, egyben intik a mindenkori szolgálatra készülő papot is. Figyelmeztetik az Úristen jámbor szolgáját, Áron mindenkori utódját, hogy illetlen dolog, készületlenül az Úr elé járulni.

Egyszer, kétszer, hányszor?

A székelyföldi középiskolások körében egyre gyakrabban lehet találkozni szélsőjobboldali nézeteket valló fiatalokkal. Rendszerint értelmes, jó tanulmányi teljesítményt mutató, diákéletben tevékeny, tehetséges, művészetek és tudományok iránt érdeklődő fiatalokról beszélünk. Jellemző a fekete színű ruházat, bakancs, nadrágtartó, valamint a kopaszság, ritkább esetben a hosszú haj. A hungarista mozgalom elkötelezettjeinek vallják magukat. Tizenhat, tizenhét évesen többet tudnak Horthyról, a nyilasokról, a vasgárdáról, a világháborúkról, az SS-ről és a Gestapo-ról, mint amennyit én valaha is szerettem volna megtudni.

Etika óra keretében a háborúk kapcsán a népirtások kérdésével, a szélsőséges mozgalmak morális megítélésével is foglalkozunk. Természetesen akad, akivel „ütközetet” kell lebonyolítani a fentiekben elmondottak okán. Megtanultam felkötni a gatyáját, ha már úgy akarok tanítani, hogy a diák hozzászólhasson a dologhoz. Különben mi értelme lenne?

A minap diákjaim egyéni dolgozatokat mutattak be. Ez alkalommal a dolgozat elkészítésének formai szempontjait és a téma bemutatásának mikéntjét tettük az értékelés tárgyává. Az egyéni munkákról közösen mondtunk véleményt. Az egyik kiselőadás során megtudtuk, idén nyolcvannyolc éve annak, hogy Adolf Hitler Németország kancellárja lett, illetve hatvanhat esztendeje történt, hogy a berlini Führerbunkerben a diktátor öngyilkosságot követett el. A dolgozat központi témája a Hitler ellen elkövetett merényletek összegzése volt. Megtudtuk, hogy a történészeknek összesen negyvenkét Hitler elleni merényletről van tudomásuk. Másfél évtizeden keresztül próbálkoztak méreggel, pisztollyal, kisebb nagyobb időzített bombával, de minden próbálkozás kudarcba fulladt. A legsúlyosabb sérülés 1944-ben, a von Stauffenberg féle merénylet során érte a vezért, de ez is csak egy dobhártyarepedést és néhány karcolást okozott.

Az előadó diák végső megállapítása valahogy így hangzott: vagy a merénylők voltak „pancserek”, vagy nem is akarták igazán a vezért megállítani, vagy lehet, hogy valami isteni csoda mentette meg Hitlert a haláltól. Enyhén szólva ironikus, hogy végül Adolf, a Führer önkezével vetett véget életének. A bemutatás elemzésénél fanyar mosollyal emeltük ki az előadó nagy mondatát is, ami így hangzott: „Egyszer, kétszer lehet, de negyvenkétszer…?!

Megvan az ideje

            Eldöntöttük, hogy megszabadulunk tőle. Pár napig megtűrtként még elfért volna a szoba sarkában, de most alkalmas az idő, hiszen a lányunk a bölcsődében van. Reméljük, hogy nem veszi majd rossz néven, ha majd hazajön és nem lesz a sarokban.

Az első elmozdítandó alkatrész a tetején lévő fődísz. Ez nem szokványos darab, mert nálunk a csúcsa mindig behajlik egy kicsit a mennyezetnél. Ez családi hagyomány. A második egy mézeskalács. Gondban állunk, hogy vajon ez még ehető-e. Mindenesetre túl szép a szemetes kosárhoz. Néhány üres csokis papír már nem részesülhet hasonló kegyelemben. A hiányzó szaloncukornak nincs gazdája, csak egy diszkrét mosoly utal arra, hogy a ház lakóinak köze lehet az eltűnéshez. Előkerülnek a tároló cipődobozok, hogy elnyeljék egyenként a piros gömböket, aztán az ezüstöseket is. Ezeket még tavalyelőtt hozta az angyal. Letekeredik a körbe kígyózó angyalhaj, ez az idei bővítés hozadéka. A piros pillogó is megtalálja az elnyűtt gyári dobozát. Utolsó percen szerelte le a kirakatból az elárusító, mert nekem csakis és kizárólag piros kellett. Ha akkor nem adja ide, talán jövőig nézhette volna a kirakatban. Pénzért mindent megkaphat az ember, még a karácsonyi kirakatot is. Néhány leégett csillagszóró maradványa haszontalan csüng az ágak szélén, már lejárt az ideje a szórásnak. Egyszerhasználatos luxus, pillanatnyi látvány.

Valami zenét kellene kapcsolni, mert olyan gyászos ez a munka. Belekezdenek a zenészek a lejátszóban, de az érzés nem nagyon változik. Csengők, bongók, díszangyalok úgy helyezkedjetek, hogy a kötők ne bogzódjanak össze! Jövőre újraforgatjuk az egész ribilliót! Kioldom a biztonsági kötőt, majd jöhet a tizenhármas kulcs, hogy a vastalpat is leszereljük. Prózai, de fontos elem, apám keze munkája. A januári délutánban a szobafény most már tisztán láttatja, hogy az ágak megereszkedtek, és bőségesen hullnak a tüskelevelek. Segítségül hívjuk a porszívót, mert az bár zajos, igen hatékony tud lenni ilyen ügyekben.

            Hazajött az örökös. Meglep. Ügyet sem vet a dologra. Neki olyan természetes a hiánya, mintha soha ott sem lett volna. Mintha már értené a népi bölcsességet, miszerint mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak. Remélem a sok gonddal előkészített szentesti élmény, azért nem múlik ilyen könnyen.