Merre jársz, Vitéz?

Makó és Jeruzsálem több ezer kilométerre fekszik egymástól. Két egymástól nagyon különböző közösség lakóhelye. Mintha a világ két végletéről, szegletéről szólna a  közismert mondás: Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Pedig inkább egy erkölcsi ellentmondásról szól ez a mondás, mint a térbeli távolságról. A mondásbeli Makó kifejezés ugyanis nem a jól ismert csonka-magyarországi települést nevezi meg, hanem egy XIII. századi keresztes lovag neve.

A monda szerint II. András magyar királynak (Kr..u. 1205-1235) volt egy Makó nevű vitéze, aki keresztes lovagként, a király megbízásából a Szentföld védelmére sietett. Makó vitéz azonban mély keresztény hite ellenére is iszákos ember volt. Egy alkalommal alkoholos mámorából felocsúdva, egy pillanatra azt hitte, hogy már Jeruzsálemben van, pedig csak egy dalmáciai lehorgonyzott hajó fenekében pihente szeszes fáradalmait. Vélhetőleg így született a mondás.

„Mit ér a cím? Mit a pénzed / S az a híres becsület? / Ha derűs a perc s az élet, / Hogyan és hol egyre megy.”  – énekli önfeledten Robert Burns, Vidám koldusok című versciklusában a bukott hadfi, valahol mélyen az éjszakai kocsmafüstben.

Gyakran tévelyedünk el útjainkon. Nagyokat álmodunk, megváltó terveket szövünk, aztán időről időre az élet megmutatja, hogy az igazi megvalósítások az élet legapróbb dolgaiban rejlenek, és ha az apró dolgokban kudarcot vallunk, álmaink nevetségessé válnak. Ettől mentsen meg minket az Isten!

Por és hamu

Az ősz kapcsán érzésekkel teli gondolatok kavarognak bennem is. A természet ciklikussága egyidejűleg hat az emberi testre, a lélekre és a szellemi ihletettségre. Mindezt az unitárius egységtanunk tapasztalati bizonyítékának fogadom el. Nemcsak Isten egy és oszthatatlan, hanem minden alkotása része a nagy Teljességnek. Együtt lüktet a természet minden porcikája. Egyetlen szusszanásra születik újjá a természet, és egyetlen lehelettel búcsúzik a mindenség. Az ősz gazdagsága fiatalabb koromban nem nyűgözött le ennyire. Huszonkilenc évesen megkockáztatom: érzékenységem a felnőttség velejárója. Mostanában az foglalkoztat, hogy talán az életem értelme a végéről nézve nyer majd mélyebb értelmet. Talán majd a földi életem végén lesz tiszta és világos, mennyit értem.

Sepsiszentgyörgyi segédlelkész koromban történt, hogy a városi ravatalozóban temetési szolgálatot végeztem. Amikor a gyászmenet felsorakozott, és a sírok közötti ösvényen szertartásosan, méltóságteljesen meneteltünk az előkészített sírgödör fele, arra lettem figyelmes, hogy odébb, a miénket keresztező másik ösvényen egy autóról néhány munkás egy koporsót emel le. Látva, hogy a gyászmenet érkezik, a koporsót szépen a földre helyezték, fejfedőjüket levették, és tiszteletteljesen várták, hogy elhaladjunk mellettük. Látható volt, hogy igyekeznek nem megzavarni a gyászmenetet. Türelmesen várták a „sorukat”, hogy aztán ők is a folytathassák feladatukat. Miközben elhaladtunk mellettük, és az illedelmes köszönést fogadtam, arra lettem figyelmes, hogy az ösvény szélére félretett koporsón még rajta van az a rikító zöld árcímke, amit az eladó tárgyakra ragasztanak a boltosok. Miután a folyamatban lévő szertartást befejeztük, visszafele jövet odamentem a munkásokhoz, és a felcímkézett koporsó felől kérdezősködtem. Elmondták, hogy abban egy hajléktalan ember holtteste nyugszik, és ők a polgármesteri hivatal megbízásából intézkednek az elhantolás ügyében. A koporsóra a hivatal adott pénzt, az ő feladatuk egyszerűen a temetőhöz való „leszállítás” és a hantolás. A személy kilétéről nem sokat tudtak, de igyekeztek hangsúlyozni, a hantolás végeztével ők közösen elmondtak az elhunytért egy Miatyánkot. „Ezt így szoktuk, tiszteletes” – nyugtattak meg a jóhiszemű munkások. Egy pillanatra visszagondoltam a korábbi szertartásra, ahol özvegy, gyermekek, unokák, rokonok, barátok végeláthatatlan fekete serege állta körül a ravatalt. Ott voltak a végtisztességet megadni, kegyelettel elkísérni halottjukat az utolsó földi útra.

A halálról alkotott felfogásunk meghatározza erkölcsi értékeinket, világnézetünket. Így volt ez minden emberi közösséggel mindenkoron. Meggyőződésem szerint a gyászszertartás nem a halottnak, hanem a hátramaradottaknak szól. Ugyanakkor szeretném hinni, hogy a temetési szertartás természetes körülmények között megmutathatja azt, amit egy emberi élet értékként hagy maga mögött távozásakor. Mivé lesz a teremtés koronája, ha még a végtisztesség is esetlegessé válik? Valóban por és hamu, egy felcímkézett fadobozba zárva?

Szelektív illemtan

A minap másfél éves lányommal sétálni indultam. Éppen abban a korban van, amikor nagyon mozgékony és határok nélkül barátságos, ha a megfelelő hangulatában van. Fűnek, fának, szomszédnak, elárusítónak köszönünk, a cicának nyávogunk, a kóbor kutyáknak ugatunk, az autónak brummogunk, bárhol lenne a találkozás. Gyakran előfordul, hogy számomra vadidegen emberek odajönnek, köszönnek a lányomnak, megcirógatják és továbbmennek, rám ügyet sem vetve. Lányom szépen visszainteget, mosolyog. Ilyenkor úgy érzem, ő sétáltat engem. Több ilyen utcai találkozás után a sétából rövid bevásárlás lett. Az üzletben sem könnyebb apukának lenni, mert minden színes, vonzó, csalogató. Szóval ott állok nyakamban a babával, hogy a polcokat teljesen le ne rámolja. Fél kezemben szatyor, másik kezemben bevásárlókosár, homlokomon nagyfokú ügyetlenség verejtéke, így próbálok a kasszához közeledni. Valószínűleg bennem lehetett a hiba, hogy imént ecsetelt helyzetemben nem tettem hangosan is nyilvánvalóvá, hogy a hosszacska sort próbálom kiállni. Szétszórtságomban és zavaromban arra lettem figyelmes, meglett asszonyok sorra vágódnak be elém, hogy a fizetést előttem elvégezzék. Küllemük szerint biztos legalább két-három gyermeket hoztak a világra egyenként, és kétségtelen, hogy tisztességesen fel is nevelték őket. Ketten közülük nagyon vigyáztak, hogy jól elfordítsák a fejüket, nehogy zavarba jöjjenek a nagy tolakodásban, pedig a lányom nekik is hevesen integetett a magasból. Hirtelen azon kezdtem gondolkodni, hogy annak idején, illemtanórán mit is tanítottak negyedik osztályban? Valami olyasmit, hogy buszon és egyéb forgalmas helyeken illik a gyermekes anyukákkal udvariasan viselkedni, helyet átadni, sorban előre engedni stb. Gondolkodtam, hogy előbbi tanításban az anyuka vagy a kicsinye a fontosabb? Végül is mindegy, hiszen én szemmel láthatóan egyik kategóriába sem illek bele. Végül sorra kerültem, fizettem és túléltük a bolti akadályversenyt. Az érzés azonban jól megmaradt bennem.

A forráslátogató előjoga

A Tisza két forrásból ered. A Fekete- és a Fehér-Tisza forrása légvonalban 53 kilométerre van egymástól. A Tisza elsődleges forrásának az elsőt tekintik. Ettől az 1265 méteres magasságban lévő csorgótól mérik a Tisza hosszát is. Augusztus végén, amikor tanártársaimmal Kárpátaljára látogattunk, ehhez a forráshoz is elmentünk. Orosz katonai terepjárókkal vágtunk neki a Fagyalos nevű hegységnek.

Ki gondolná, hogy még egy távoli hegytetőn is nagy erővel hatnak a történelmi-politikai változások? 1889-ben, a magyar időben kőfalat építettek, közepén egy csurgóval. Trianon után a magyar nyelvű táblát cseh-ruszin kétnyelvű táblára cserélték. 1939-ben, az emlékkő tetejére turulmadár került, amit később a szovjetek alatt természetesen eltávolítottak. 2006-ban egy szegedi egyesület új, magyar-ukrán kétnyelvű táblát helyezett el a forrásnál.

Kárpátalján úgy tartják, hogy aki egyszer az életben ellátogatott a Fekete-Tisza forrásához, annak joga van a Tisza mentén minden kocsmában feltenni az egyik lábát az asztalra. Fokozásképpen, aki a Fehér-Tisza forrását is megpillantja akár egyszer, jogot formálhat arra, hogy a Tisza menti kocsmákban mindkét lábát feltegye az asztalra. Magyar virtus, a rézangyalát!

Kedves történet, ami arra késztet, hogy a mondanivalót többszintű közösségi életünkre vonatkoztassam. Valahogy így: vajon azok, akik manapság lábukat az asztalra teszik, mind jártak a Tisza-forrásoknál?

Egy-egy kicsit, avagy lidércek és szentek

Közel egy évtizede önismereti céllal kezdtem el összeírni családom történetének adatait. Nővérem eljegyzése körül fontosnak gondoltam tisztába tenni magunkat azzal, hogy kik is vagyunk vérségünk szerint. Később, amikor nősülésre adtam a fejem, még fontosabbá vált a kérdés. Felmerült, fontos lehet tudnom azt, hogy tehetségem, tehetetlenségem, hóbortjaim, félelmeim milyen viszonyban vannak a (sokat szajkózott) családi történetekkel. Lányom születésével a cél egy kicsit átfogalmazódott: amikor majd érdeklődik a családja múltja iránt, muszáj lesz valamit a kezébe adni. A múltból átlopni neki egy kicsit...

A családfakészítés olyan dolog, amit egyesek divatosnak mondanak. Mások azt tartják, hogy a helyes önismeret elmaradhatatlan eleme. Megint mások úgy gondolják, hogy teljesen felesleges időpazarlás, mert elődeink tévedéseiért, vagy sikereiért nem vállalhatunk felelősséget, és nem várhatunk előlegezett bizalmat sem. Valahol mindegyiküknek igaza van. Egy kicsit....

Mára már biztosnak látszik, hogy déd-, ük-, szép-, ős-, vagy annál is távolabbi apákkal és anyákkal „találkozni” akár egy egyszerű anyakönyvi bejegyzés révén is különleges tapasztalat. Egy név és egy dátum nem sokat mond a kétszáz évvel ezelőtti elődről, mégis valahogy a név olvasatán mintha alakot öltene az egykor élt ember. Egyetemistaként azt tanultam, ha valamit nem tudok néven nevezni, az nem is létezik. Ebben is van igazság, egy kicsi...

Az „alaköltés” érzése arra késztetett, hogy elkezdjek régi fotókat is gyűjtögetni. A tág értelemben vett családi „közvagyon” nagyon sok értéket rejteget. Mára már a családi találkozások része lett, hogy elődökről, rokoni szálakról, fiókokból előkerült fotókról beszélgetünk. Ma megvan rá a lehetőség. Van erre a célra teremtett számítógépes program, digitális fényképezőgép, olcsó hangrögzítő. Nyolc év után is akad újdonság, vagy újabb ötlet a továbblépésre, hogy a múlt sűrű homályát oszlassuk, még egy kicsit...

Látom, hogy néha a család idegeire megyek, de van, hogy érdeklődően hallgatják a legújabb felfedezéseket: árván maradt leány, akit befogadtak és felneveltek, vallást és életteret változtató szász földműves, tragikusan elhalt testvérpár földből kiforduló sírköve, erőszakosan át- és visszatérített becsületes, harisnyás székely férfi, kisemmizett hűtlen özvegy stb. Az ilyen kutatás szabadidős program, de úgy érzem ettől gazdagabbak az együttlétek, tudatosabb az önbecsülésünk és mintha minden egyes múltbéli adat közelebb és közelebb hozná a családot és általa az egész világot. Apró lépésekkel. Mindig egy kicsit...

Egy az Isten

Első éves teológiai hallgató voltam. A bentlakási szoba téli estéjén a felsőbb évesekkel beszélgettünk. Az egyik közülük vádlón nekem szegezte a felkiáltó kérdést:

– Te nem olvastad Jókaitól az Egy az Istent?!

– Nem – feleltem csendesen, szégyenkezve.

– És te unitárius pap akarsz lenni?! – kérdezte ismét könyörtelenül, és úgy éreztem minden szándéka az, hogy beletaposson a tudatlanság szégyenteljes sarába. Aztán levette a polcáról a kötetet, és határidős feladatként kiosztotta olvasásra.

Akkor úgy olvastam végig ezt az akkoriban még ritka könyvet, hogy arra jobban emlékszem, hogy miért kellett elolvassam, mint arra, hogy mit olvastam. Évekkel később újra kézbevettem ezt a regényt, most már saját elhatározásból, ugyanis a könyvesboltban megtaláltam az új kiadást. Adorján Manassé alakja pedig folyton arra emlékeztetett, hogy kisebbségi létünk miatt közösségünk mennyire rászorul az igazi példaképekre.

Egykori „támadómat” ma már jó barátként tartom számon. Olvasd el te is Jókai sorait, aki a regény főhősét ott látja a Colosseum legfelső karzatán, amint lefesti az egyedi római látképet.

„Milyen boldog ember az a festő odafenn a karzaton! Most is ott ül a képrámája előtt, és dolgozik. A festő az egyedüli boldog ember a világon. Az nem féli a hontalanságot: neki minden föld hazája; az nem félti a nemzete nyelvét, az ő gondolatait minden nép megérti. Az nem fél az ütközettől, nem is vesz részt benne, lefesti azt. Égiháború, tengeri vihar rá nézve nem vész, csak modell – a néplázadás csak tanulmányfők csoportozata. Egész Róma a piacon van, és kiabál; ez pedig ül az ernyője alatt, és fest. Ha a római sereg diadallal fog hazavonulni, ő azt le fogja festeni, s igen szép kép lesz; s ha az ellenség ostromolni fogja Rómát, ő azt is le fogja festeni, s az még nagyobb hatású kép lesz. – A festő hidegvérű ember – lefesti Venust, s nem lesz szerelmes; s lefesti a Madonnát, s nem lesz bigott. – Lefesti az Istent és az ördögöt, s egyiknek sem hízelkedik. S milyen függetlenség érzetével kell annak járni a földön! Alkotásához nem kell neki senki segítsége; nem kell rá a papnak se esőt, se napfényt imádkozni; az ő rangját nem kell helybenhagyni, kinevezni, meghitelesíteni se királynak, se miniszternek, se doctorum collegiumnak – ahhoz nem kell se kegyelem, se szabadalom – se bevett vallás. – Ha lángesze van – világot hódít vele!” (Jókai Mór, Egy az Isten, I. rész, 16. fej., 104 old., Mentor kiadó, Marosvásárhely, 2008) 

Colosseum

Igaz, vagy nem igaz

Iskolalelkészi munkámban naponta kerülök olyan helyzetbe, hogy példával kell alátámasztanom a mondanivalómat annak érdekében, hogy az jobban érthető legyen. Így gyakran kerekednek ki túlzó vagy éppen vicces gondolatok. Nem tagadom, ez egy „szeretem”-része a mindennapoknak, mert találékonyságra sarkall. Előfordul az is, hogy az elmondott történet, ami nem feltétlenül egy megtörtént eset, nagyobb igazságot hordoz, mint egy „igaz” példa, mert nagyon jól rávilágít a lényegre. És a hallgatóság elfogadja igazságként, még akkor is, ha nyilvánvaló, bizonyítható, hogy az elmondott eset sohasem történt meg. Sőt, gyakran továbbmondják, és a történet továbbél mindaddig, amíg az igazságot hordozza.

Meggyőződésem, hogy az emberekkel foglalkozó lelkésznek, pedagógusnak és hasonszőrű idealistáknak időközönként meg kell tapasztalni, hogy aki nem tud igazi mély tanítással, hiteles példamutatással előhozakodni, annak kell igazán ragaszkodni a szabályokhoz, a formasághoz. És bár csak időnként köszön be az a meghatározhatatlan ihletettség, mégis sok erőt, pótolhatatlan lendületet és magabiztosságot ad a munkához. Időről időre újra igaz lesz, hogy a lelkiség tisztább és nagyobb igazságokat hordoz, mint maga a tudomány.

Kérdés?

Adin Steinsaltz szerint egyszer egy rabbit megkérdeztek: „Miért van az, hogy ha tőletek, zsidóktól kérdeznek valamit, ti mindig kérdéssel feleltek?” A válasz így hangzott: „Miért ne tennénk?”

A kérdésfeltevés igénye neveltetésből adódik. A babiloni talmudot tanulmányozó zsidó tanítványok a szent bölcseletekben való elmélyülésük során a kérdésfeltevés művészetét is kutatják, a mélyebb megértés céljából. Ezt pedig – mondják ők – nem lehet magányosan gyakorolni, mert a feltett kérdésnek akkor van értelme, ha valamiféle felelet is érkezik. Jó, rossz, mindegy, csak élő legyen a tanulás folyamata. Leülve egy asztalhoz, nyíltan, közösen, egymás gondolataiba kapaszkodva kérdést, kérdés követ, a gondolat útjának bejárása céljából. Mert a cél az út bejárása, nem feltétlenül a válasz megtalálása.

Gyakran látom a diákjaimon, hogy kérdéseikkel nem feltétlenül a választ keresik. Inkább az együttgondolkodás, a tanulásba való belekapcsolódás a cél. Látom azt is, hogy a gondolkodni akaró fiatal kérdez, és ha használható a felelet, a gondolkodni akaró ismét kérdezni fog. Ha pedig a „mindentudó” válasza teszi helyére, a dialógus elmarad. Nem így van-e ez velünk, felnőtt, sokat tapasztaltakkal is?